- Jaj és olyan szomorú, van ott egy öreg, haldokló kiskecske, és nem akarok ott lenni, amikor meghal...
- Akkor látni fogod a thesztrálokat!

Nem tudom, hogy bosszankodjak-e, mert már csak a zipzárt kellett volna behúznom, és ennyi, végeztem; ám a kedves kis zipzár most döntött úgy, hogy nem akar rendeltetésszerűen működni, és ezzel a lendülettel kellett még egyszer bepakolnom azáltal, hogy átpakoltam egy indokolatlanul hatalmas táskába; szóval nem tudom, hogy bosszankodjak-e emiatt, vagy pedig örüljek, hogy nem többszáz kilométerre a szobámtól ütött belém a villám, de azt hiszem, úgy döntök, hogy (amellett, hogy befejezem ezt a szintén indokolatlanul hosszú megamondatot) befejezem ezt a fránya pakolást, hiszen holnap hajnalban kelek. Árivedercsi!

Hagyd, hogy átjárja a lelked. Csukd be a szemed, és hallgasd. Engedd be a tüdődbe, minden aprócska hörgődbe, hadd jusson át a véráramodba, járja kétszer körbe a tested, tartsd meg az emlékét; majd engedd el. Egy pillanatnyi csodának voltál a tanúja ma délután. Miközben játszottál egy pillanatra hallgatóvá lettél, borsódzott a hátad, közben pedig ott volt a hegedű a kezedben. Azt hiszem, a hátfájásom ellenére is, hogy az ilyen pillanatokért érdemes élni. A kemény munka a legváratlanabb pillanatban térült meg a zeneszó alatt. És ha választani lehetne, melyik dalban szeretnék az örökkévalóságig létezni, nem kérdés, melyiket választom. Mert beengedtem a tüdőmbe, minden aprócska hörgőmbe, eljutott a véráramomba, kétszer körbejárta a testem; és meg tartottam az emlékét. Csak aztán engedtem el.

http://www.youtube.com/watch?v=wlqcUBbmJEc

http://www.youtube.com/watch?v=7VRw9N9OlPo

Nem én vagyok az a lány, aki felveszi a barátja pulcsiját, csak hogy érezhesse az illatát.

Ennek persze semmi köze nincs ahhoz, hogy pulcsi nélkül is rohadt meleg van a szobámban. Á, dehogy.

Néha-néha eszembe jutott az a beszélgetés. De ahogy oly sok minden az évek során, ez az emlék is elhomályosult idővel. Tudjátok, azon a "nem tudom, hogy megtörtént-e, vagy csak álmodtam valamikor"-féle módon. Aztán ma a boríték kiesett a postaládából, és tizenöt hosszú év eredménye volt a kezemben lévő papíron. Az emlék újra előkerült, és jobban megilletődtem, mint kellett volna. Érdekes, milyen meglepetést tudnak okozni még azok a dolgok is, melyek nem jönnek teljesen váratlanul. De ez is annak a része, tudjátok, aminek a bizonyos nagy betűs Élethez van köze, meg ahhoz, hogy két napja papírt szereztem arról, hogy érett vagyok, ami így szó szerint természetesen nem igaz, de, értitek, na. Hosszú ideje először lélegeztem fel egy pillanatra. És tudom, hogy tartozom Neked egy beszélgetéssel. Ezúttal pedig nem szegem meg az ígéretemet, komolyan gondoltam, amikor megígértem magamnak, elmegyek hozzád. Remélem, hogy büszke leszel majd rám.