A jövő bizonytalan fogalom. Még kicsit akkor is, ha azt mondom, az idei, vagy a következő karácsony.

Körülvesz a boldogság buboréka, életemben talán először úgy, hogy észre is veszem a színek mellett, hogy tulajdonképpen átlátszó. Az örökkévalóság hosszú, de mostanában még az sem tűnik elégnek.

Nem tudom, mivel érdemeltelek ki. De hogy elengedni nem tudnálak, abban majdnem biztos vagyok.

Olyan ez, minthogy álmosan és bágyadtan is úgy élem a napokat, hogy egyáltalán nem bánom, hogy nem aludtam eleget, mert végre olyan az életem, hogy érdemes ébren maradni.

"Nem engedlek mostmár el soha többé."

Beteg vagyok, és szomorú, mert szeretnék popcornt enni, de nincs itthon.

(...) Last but not least, I wonder who the hell I am and what I am doing here. Living for experiences, well, that's not really me. You know that feeling, when you are afraid to live? When you are afraid to breathe, afraid to blink, afraid to let your heart pump your own blood into your veins? It's when you are afraid of the fact of being more than just alive. You spend every waking moment being aware that we're dying in every second.

Oh, really?

I thought it was just me. Because I am always the one scared.
But why is that nobody's ever talking about being scared? (...)

Azt hiszem, én még soha nem éreztem ilyet. Senki iránt.
Számolom a perceket, hogy újra lássalak.
És legfőképpen azt hiszem, boldog vagyok.

Más ránézni. Más mosolyogva köszönni neki a folyosón. Más, amikor meglátom véletlenül ott sétálni a járdán, míg én a buszon ülök. Annyira máshogy látom, mióta tudom. A szomorúság ott csücsül a szemében. Emlékszem tavaly a mosolyra, amit ajándékul adott nekünk, amikor levittük azt a pohár kávét. És emlékszem, amikor egyszer láttam sírni,  amit a "mindenkinek lehet rossz napja" betegség számlájára írtam. Emlékszem, hogy el sem gondolkodtam rajta, mi történhetett, amikor hónapokig helyettesítették, mert az ember sosem gondol olyasmikre, amik tényleg megtörténtek. Most pedig újra teljes munkaidőben. El sem tudom képzelni, mi késztethet arra egy embert, milyen fájdalom kell ahhoz, hogy ilyesmit tegyen magával. A legfurcsább pedig még mindig az, amitől olyan más az egész - bele sem bírok gondolni, hogy folytathatja csak úgy tovább.
Honnan ez az erő?