„Gondoltatok valaha arra, hogy kerültünk ide? Mármint a Földre. Felejtsük el az Ádám-Éva sztorit, ami, most már tudom, hülye hadova. Az apám azt az indián mítoszt szereti, amelyben csillagistenek népesítették be a Földet: az Esthajnalcsillag és a Hajnalcsillag összejöttek, és megszületett az első lány. Az első fiú a Napból és a Holdból származott. Az emberek meg egy tornádó hátán lovagoltak be a világba.
Mr. Hume, aki a tudományt tanítja, valami őslevesről beszélt, ami tele volt biogázokkal meg sárfoszlányokkal meg szénatomokkal, s ezek valahogy megszilárdultak, és lett belőlük galléros-ostoros egysejtű, a choanocyta. Bár ez inkább úgy hangzik, mint valami nemi betegség, s nem mint az evolúció első láncszeme… De még ha el is jutottunk odáig, még mindig hatalmas ugrás kell, hogy az amőbából majom, abból meg ember legyen, aki gondolkodik.
És ami az egészben a legelképesztőbb – függetlenül attól, miben hiszünk –, hogy kezdetben volt a nagy semmi, aztán most mégis itt vagyunk, és a megfelelő idegsejtjeink a megfelelő időpontban kisülnek, és ettől képesek vagyunk döntéseket hozni.
És még ennél is elképesztőbb, hogy ezt a sima működést, amire oda se kell figyelni, annyira természetesen jön belőlünk, szóval, még ezt is sikerül szétzilálnunk.”
...when you find a song which you used to listen to, and now you understand the lyrics, and find out its meaning and actuality.
If I could hold you close Like you were never gone If I could hear your voice You'd tell me to be strong
But sometimes I just can't I just don't understand Why you had to go Why you had to go I guess I'll never know
Ain't it funny how you think You're gonna be OK Till you remember things ain't never Gonna be the same again The same again Ain't it crazy how you think You've got your whole life planned Just to find that it was never ever In your hand In your hand Change
If I could get to you I'd be there in a minute My world don't make no sense Not without you in it
And sometimes I just find Can't say I Don't know why Why'd you have to go? Why'd you have to go? And leave me here alone
And leave me here alone
Ain't it funny how you think You're gonna be OK Till you remember things ain't never Gonna be the same again The same again Ain't it crazy how you think You've got your whole life planned Just to find that it was never ever In your hand In your hand Change
You don't see it coming Change When the future comes knocking It changed It can make you or break you too You'd just have to make it through (You'd just have to make it through)
Ain't it funny how you think You're gonna be OK Till you remember things ain't never Gonna be the same again The same again Ain't it crazy how you think You've got your whole life planned Just to find that it was never ever In your hand In your hand Change
Furcsa érzés; nem tudom máshogyan leírni. Furcsa, mert eddig sosem volt ilyen. Hogy én kellettem valakinek. És teljesen mindegy, hogy milyen nyelvet beszélünk, vagy hogy mennyire értjük meg egymást, vagy hogy valószínűleg soha a büdös életben nem fogok vele újra találkozni. Furán hangzik, de mindez egyáltalán nem számít. Nem. Vége van. És azt hiszem ez egy olyan emlék, amire végre valahára egyszer rossz érzés nélkül tudok majd mindig visszagondolni.
A lány reggel hatkor ébredt fel. Nem volt hajlandó fölkelni, vagy akár csak megmozdulni sem, míg pontosan hét perc el nem telt. Hétszer ment ki és jött be az ajtaján, hétszer mosott fogat, és hétszer köszönt el az anyjától is.
- Miért csinálod ezt, kicsim? – kérdezte tőle az édesanyja.
Lánya válaszul csak hétszer pislogott, eleresztett egy félmosolyt, majd becsukta az ajtót. Hétszer nyomta le a kilincset.
*
Öt órája volt az első napján az iskolában. Gyűjtött hét százszorszépet, és minden tanórán otthagyott egyet a tantermekben. Elhatározta, hogy a legtovább tartó virág dönti el, mit fog majd a jövőben csinálni.
Az énekterem százszorszépe pontosan hét napig maradt ott; több ideig, mint a matematika-, a rajz-, a spanyol-, vagy a drámateremben lévők.
*
Így hát elkezdett zongorázni.
Elsőként az ütősöket próbálta ki, de minden dobot és cintányért hétszer ütött meg, és folyton rosszul játszott rajtuk.
A zongora vonzotta végül magához. Az elegáns, és szabályos. Semmi hangos csörömpölés. Csak egyértelmű, tiszta hangok. Hamarosan pedig már egy hangot játszott hét helyett. Gyorsan fejlődött.
*
A lányt virtuóznak nevezték. Egy nap egy kis koncertet adott kis városának kis bárjában. Az emberek nem rótták fel neki, hogy hétszer hajolt meg. Nem rótták fel neki azt sem, hogy hétszer írt alá minden autogramot.
A fellépés után az egyik néző felkereste, és azt mondta neki:
- Maga a legelképesztőbb zongorista, akit valaha láttam. De mi ez a dolog, hogy mindent hétszer csinál? Annyira kedvesnek látszik, de buta szokásokkal rontja el magát.
A lány pislogott egyszer. Kétszer. Hétszer.
- Nem tudom.
„Nem tehetek róla” – mondta majdnem, de már vissza is ült a zongorához, hogy leüssön egy egész hangot. És három negyedet.
"Már feltúrtam minden dobozt, hogy megtaláljam apám régi kocsi kulcsát, bár pontosan tudom, hogy nincs itt, de a keresés az első, találni valamit csak kiegészítés. Gondosan beosztom, hogy mire használom el a kezeimet, mára ez jutott. Egy iskolacsengő, egy nadrágszíj, egy fogkefe vagy egy koszos lepedő, más már nem kéne és kész lehetnék. Egy koszos lepedő. Minden szoborban ott van egy koszos lepedő. Mindben."
AJÁNLOM AZ OLDALT
