A Balaton partján ülve a túlparton pislogó sárga fényeket néztem, miközben tőlem balra három cigaretta halvány, a minket beborító éjszaka sötétjét megtörő fénypöttye, és a beszélgetés hangja emlékeztetett arra, hogy nem egyedül mentem el odáig. És hiába vártam ugyan, hogy elnyeljen a némaság; nem tette. 
A helyzet az... félek. Egy rakás dologtól. Kilépek a világba és hagyom, hogy csak ezeket az alaktalan sötét csuklyás hangtalanul a levegőben suhanó idegeneket lássam, miközben őrülten küzdök, hogy legalább úgy tegyek, mintha nem vennék tudomást a létezésükről.
Nem mennek el.
Edevis tükrébe vetnék egy pillantást, de van egy olyan érzésem, hogy nem látnék benne az égvilágon semmit. Nincsenek vágyaim. Céljaim.
Ha a némaság nem jön elnyelni engem, még az is lehet, hogy elmegyek és megkeresem. Sose lehet tudni. Egy nap majd útnak indulok. Aztán soha többé nem térek vissza.

„Korán érkeztem, így aztán leültem a hallban egy bőrkanapéra az óra mellett, és stíröltem a lányokat. Egy csomó iskola már kiadta a szünetet, és rengeteg lány ücsörgött meg ácsorgott, várták a srácukat. Lányok keresztbe vetett lábbal, lányok nem keresztbe vetett lábbal, lányok isteni lábbal, lányok eltörni való lábbal, csini babák meg kis kurvák, legalábbis gondolom, hogy azok. Fantasztikus látvány volt, ha érted, mire gondolok. Másrészt hervasztó, mert állandóan az járt az eszemben, mi minden történik majd velük később. Mikor majd befejezik az iskolát, a kollégiumot, úgy értem. El bírom képzelni, hogy a legtöbbjük majd mindenféle süket palihoz megy férjhez. Olyan palihoz, aki állandóan arról beszél, hány liter benzint fogyaszt kilométerenként a kocsija. Meg olyanhoz, aki gyerekesen elkeseredik, ha golfban veszít, vagy más ostoba játékban, például pingpongban. Nagyon kisstílű emberekhez, akik soha egy könyvet nem olvasnak. Akik dög unalmasak. Persze ezzel a kérdéssel vigyázni kell. Mármint azzal, hogy egyeseket unalmasnak nevezek. Én tulajdonképpen nem is értem az unalmas embereket. Tényleg nem. Mikor Elkton Hillsben voltam, kábé két hónapig laktam együtt Harris Macklinnel. Nagyon intelligens tag volt, meg minden, de a világ legunalmasabb embere. Repedtfazék-hangja volt, és állandóan járatta a száját, az istennek se fogta volna be. Állandóan járatta a száját, és ami még rosszabb, mindig olyasmiről beszélt, ami az embert egyáltalán nem érdekelte. Viszont valamihez értett. Az a barom jobban tudott fütyülni, mint bárki más, akit valaha is hallottam. Ágyazott, vagy valamit beakasztott a szekrénybe - állandóan volt valami beakasztanivalója a szekrénybe, ez is dühített -, és közben fütyült, ha éppen nem tartott előadást a repedtfazék-hangján. Klasszikusokat is tudott fütyülni, de azért többnyire csak dzsesszt fütyült. És hogy tudott dzsesszesíteni, például a Navajók csapásán-t olyan klasszul és könnyen fütyülte, miközben valamit beakasztott a szekrénybe - az ember a falra mászott tőle! Persze sose mondtam neki, hogy fantasztikusan tud fütyülni. Az ember nem megy oda valakihez azzal, hogy: „Te fantasztikusan fütyülsz!" Mégis majdnem két egész hónapig laktam vele, pedig annyira untam, hogy majd beleőrültem, és csak azért maradtam vele, mert ilyen jól bírt fütyülni. Szóval magam se tudom, hogy van ezekkel az unalmas alakokkal. Lehet, hogy felesleges sajnálni a belevaló lányokat, ha ilyenekhez mennek férjhez. Nem ártanak ezek senkinek, és talán titokban mind fantasztikusan tudnak fütyülni, vagy mit tudom én. Ki a fene tudja? Én nem."

Majdnem beszéltem róla. Egy aprócska hajszálnyi, egy milliméternek csak a töredéke volt a határ: hogy mégsem. Az a majdnem fog engem egyszer a sírba kergetni. Persze, jó vicc, mert valójában nem is rólam van szó. Ilyen majdnemekből áll az életem, mintha semmit sem fejeztem volna még be. A szégyen kellemetlen, már-már elviselhetetlen érzése árasztotta el a vénáimat is, ahogy - mint egy végtelenül béna, valószerűtlen amerikai filmben - beviharzottam a mosdóba, bezárkóztam az egyik fülkébe, és némán zokogtam a tenyerembe, azt kívánván, bárcsak újra kisgyerek lehetnék. Akkor még el sem tudtam képzelni, hányféleképpen lehet összetörni egy szívet.
Vissza kell, hogy találjak önmagamhoz. De vajon akkor is, ha közben el kell hagynom mindenki mást?

Furcsa újra látni, hogyan esek szét darabokra; mintha kívülről nézném magamat. Hullámvasút ez az egész, egyszer már azt hiszem, jól vagyok, és elhiszem, hogy jól leszek, aztán hirtelen a semmiből tör rám a depresszió újult erővel, és nem tudom, hogyan kászálódhatnék ki belőle megint. Néha szeretném, ha rám lenne tetoválva, ha lenne valami látható jele, akármi, amiből mindenki tudná, hogy sérült vagyok, máskor meg el akarom felejteni az egészet, de olyankor gyűlölöm magam. Jól akarom magam érezni a bőrömben, és állandóan kutatok valami motiváció után, hogy hajtson, de ez nem olyan egyszerű. Semmi sem egyszerű. Elveszítettem valamit, valami fontosat magamból, valamit, ami régen ha nem is volt tábortűz, de mint egy kis gyertya, állandóan ott lángolt bennem, most meg leöntötte valaki egy vödör vízzel, és én nem tudok csodát tenni, mert nincs az a gyufa, ami újra meggyújtaná. Soha nem éreztem még magam ennyire egyedül. Gyakran meggyőzöm magam, hogy ez így van rendjén: egyedül lenni, látom magam előtt, hogy magányosan halok meg, és napokkal később találnak majd rá a szomszédok az oszladozó hullámra, mert igazából senkinek sem hiányoztam. 
Nem kellek senkinek, a rohadt életbe. Ez van.

- és nem nagyon lehet megélni belőle szerintem
bár... miből lehet?

- hát
ha milliomos vagy akkor meg tudsz azér élni
az szívesen lennék
csak nincs sehol képzése